Épp a tv-t néztem és két pofára zabáltam a popcornt, amikor először hallottam a vírusról. Ekkor még csupán négy halálos áldozatot követelt, a fertőzöttek száma pedig szintén elenyésző volt. Annyira új betegségnek számított, és annyira nem vették komolyan, hogy még nevet sem adtak neki. Pár percig meredten bambultam a képernyőre, majd unottan csatornát váltottam.
- Hallottál az új őrületről? - anya lépett be a szobába, kezében egy virággal, amit az ablakpárkányra helyezett.
- Pont most volt róla szó egy műsorban...már ha a betegségre gondolsz. De ez hogy jutott eszedbe?
- A virágosnál mindenki erről beszélt, na meg arról, hogy ebből világra szóló járvány lesz és mind meghalunk... Próbáltam nem odafigyelni, de ezek másról sem tudtak beszélni. Azt hiszem agyukra ment a média.
- Igen, biztosan - azzal felhangosítottam a műsort, hogy jobban halljam az egyik kedvenc sorozatomat.
A kép hirtelen elsötétült, majd egy fehér felirat jelent meg rajta.:
Szolgálati közlemény!
Az új, eddig ismeretlen vírus fertőzötteinek száma az utóbbi pár órában megsokszorozódott. Tudomásunk szerint a kórházakban jelenleg 18 beteget kezelnek. Ezek közül mind a 18-uk testén találhatóak kisebb-nagyobb, szabálytalan alakú, fekete pöttyök. Mindeddig nem sikerült sok mindent megtudnunk a betegségről, az egyetlen, amit biztos tünetnek vehetünk, a fekete pöttyök. Amennyiben ilyet tapasztal magán, kérjük azonnal keressen fel egy kórházat, vagy konzultáljon a házi orvosával! Segítse a munkánkat, hogy mihamarabb megfékezhessük ezt a járványt! Köszönjük!
- Azt hiszem ezt látnod kéne!
Anya megállt a kanapé mellett, és ő is olvasni kezdte a csatorna közleményét. Az arca furcsán eltorzult, majd mintha semmiségről lenne szó, leült mellém, és próbált megnyugtatni.
- Ezeknek az embereknek egyetlen céljuk van: Pánikot kelteni! Nézd meg, hisz te magad is megrémültél. De semmi baj, emlékezz vissza az influenzára... Majdnem mindenki elkapta, többek között mi is, és még élünk. Persze vannak idősek, akiknek a szervezete nem bírja, és szegények belehalnak, de ez előfordul, bármennyire is szörnyű. A vírusok az élet velejárói, de nézz magadra, se gyenge, se öreg nem vagy! Téged nem fenyeget, hogy belehalnál. Nem szabad a bolhából elefántot csinálni!
- Honnan tudod? Nem félek, de azért ez aggasztó anya, bármit is mondasz... Itt egy vírus...ami csak úgy ukk-mukk-fukk felbukkant, semmit nem tudunk róla, és te azt mondod, hogy olyan, mint az influenza. Hát nem olyan! Ugyanis az már régóta létezik...
- Meglátod, hogy semmi nem lesz...el sem fogjuk kapni. 2015 van, nem a középkor. Nem fogják hagyni, hogy kipusztuljon az emberiség. Viszont...nyár van! Kimozdulhatnánk itthonról valahova. Felejtsük el egy időre ezt az őrületet! Mit szólsz kicsim a ma délutánhoz? - gyorsan témát váltott, hangja hízelgő volt, beszéd közben pedig a kezét tördelte, mintha az élete múlna ezen a programon.
Azonban bármennyire is volt az ajánlata, nemet kellett mondjak.
- Tök szupi lenne, csak tudod már megbeszéltem a Petivel, hogy koncertre megyünk. Előbb oda kell érnünk, hogy lássunk is valamit, de legközelebb szívesen megyek - széles mosolyra húztam a számat, és kissé sajnálkozóan néztem. Nehéz volt lemondani anyát, de nem tehettem mást.
- Értem... Hát akkor majd máskor - ő is viszonozta a mosolyomat, ám mégsem volt vidám, csak nem akart megbántani. Csalódottan megfordult és kiment a szobából.
Pár percig még figyeltem, ahogy ellépked, majd befordul a konyha irányába. Mikor már nem láttam, én is feltápászkodtam a kanapéról, és elindultam a szobába öltözni és sminkelni. A végeredmény meglepően jól sikerült, és magam is furcsálltam, hogy ilyen klasszul kicsinosítottam magam. Hosszú fekete hajamat besütöttem, (így már nem is volt olyan hosszú) kecses lábaim kihangsúlyozása végett pedig miniszoknyát húztam, egy gyönyörű spagettipántos topal.
Az este további része fantasztikusan alakult, egész jó helyet kaptunk, és végig azzal lehettem, akit imádtam. Őrjöngtünk, énekeltünk, ugráltunk, később pedig messzebb mentünk, hogy beszélgethessünk. Megöleltem, közel húztam magamhoz, majd adtam egy puszit az arcára. Ő lenézett és megfogta a kezemet. A tekintetünk összetalálkozott, az enyém pedig akaratlanul is továbbvándorolt, majd megállt egy furcsa ponton a kézfején. Ösztönösen elhúzódtam, a pupilláim pedig nagyra nyíltak.
- Az mi a kezeden? - majd pedig rámutattam a különös foltra.
Ránézett, elgondolkodott, majd így felelt:
- Nem tudom...valószínűleg egy anyajegy, de mi a gond? Azért nem hiszem, hogy ennyire undorító - hangosan felnevetett. - Nézd csak, neked meg van egy a nyakadon. Kicsim, emberek vagyunk, ilyenek mindenkin vannak, csak máshol. Azért megölelsz? - ismét magához akart ölelni, ám én mégsem voltam képes újra hozzábújni. A kis ördög ott motoszkált a fejemben és folyton azt mondogatta, hogy Peti biztos fertőzött.
- Nem úgy néz ki, mint egy anyajegy... - kétkedve válaszoltam, majd még egy lépést hátráltam, mintha féltem volna attól, akit mindennél jobban szerettem.
- Csak szivatsz ugye? Vagy maszkot is vegyek fel egy anyajegy miatt!? Jenni, nem hittem, hogy te hiszel ezekben a marhaságokban. A tv felfújta az ügyet, de nem vagyok fertőzött. És be is bizonyítom! - kajánul vigyorgott, majd egy határozott mozdulattal maga felé rántott.
Végül arra eszméltem, hogy megcsókolt...az engedélyem nélkül! Düh helyett azonban ellágyultam és viszonoztam a puszit... Mint egy jéghegy úgy olvadtam el tőle, mert mintha tényleg úgy éreztem volna, hogy a vírus csak egy túlcifrázott baromság. Igen...Petit a meggyőzés nagymesterének is hívhattuk volna, bár könnyen lehet, hogy csak rám volt ilyen hatással.
- Na, mit gondolsz? Még mindig azt hiszed, hogy fertőzött vagyok? - nevetett, és a szavait teljes mértékig átitta a győzelem mámorító gondolata. Mintha csak boldogsággal töltötte volna el, hogy sikerült meggyőznie a vesszőparipám értelmetlenségéről.
- Hmm... Ne légy ilyen elégedett, még mindig kételkedem, viszont egy kis vírus miatt nem szívesen hagytam volna ki ezt. - már én is nevettem, mert minden félsz elhagyott.
Kézen fogott, és úgy döntöttünk, hogy haza megyünk. Ez az este még sok mindent ígért a számunkra, főleg olyanokat, amik nem túl publikusak...Fantasztikus volt minden perc, amit együtt töltöttünk. Akkor és ott nem létezett betegség, vírus, vagy halált okozó fertőzés, mert minden egyszerű volt és tökéletes. Úgy éreztem, hogy biztonságban vagyok, minket semmi baj nem érhet, a problémák elkerülnek, és a mi szerelmünk majd menedéket ad mindentől ami pusztító.
Reggelre semmi nem maradt meg benne abból az érzésből, amit délután éreztem. Már nem aggódtam, és kezdtem belátni, hogy a világ tökéletes volt és az is marad, az emberek pedig sérthetetlen bábok, akiket Isten irányít. Isten előtt pedig minden szerelmes pár szent. Ezekkel a gondolatokkal a fejemben utaztam a kocsiban. Folyton Petit néztem ahogy vezet, olyan művészi volt, arcának minden izma megfeszült ahogy koncentrált, a vonásai pedig olyan kidolgozottnak és mesterinek tűntek, ami mellett eltörpült a Mona Lisa szépsége. Megígérte, hogy haza visz, és ő mindig be is tartotta az ígéretét.
Mikor megérkeztünk kapott még egy búcsúpuszit, majd sietősen berohantam a házba.
- Helló anya, hazajöttem! - a köszönést ennyivel le is tudtam, majd végigfutottam a nappalin, beviharzottam a szobámba, ledobtam a pulcsim, végül ismét futásba kezdtem, csak most a konyha irányába. Úgy éreztem találnom kell valami harapnivalót.
- Nem jöttél haza éjszakára! - a szemei tüzet hánytak, és szia, cső vagy helló helyett, máris ezzel kezdte, ami sosem jelentett jót...
- Most mi van ezzel? Mielőtt elmentem többször is mondtam, és te válaszoltad is, hogy jó. Szóval nem önkényesen döntöttem így, nincs okod dühösnek lenni. Meg amúgy is, egy koncert ilyen, sokáig tart, pár óra kedvéért pedig igazán fölösleges lett volna hazáig kocsikázni... De mindegy, te így is- úgy is lecseszel, nem igaz? - dühös voltam és szinte már kiabáltam, ami betudható a kamasz koromnak, ám ettől függetlenül utáltam ezeket a kitöréseimet. Legszívesebben tomboltam, káromkodtam és csapkodtam volna, ám ez azért már túl mutatott volna azon a határon, amit meg mertem engedni magamnak.
- És a telefonod? Miért nem vetted fel!? Hatszor hívtalak... Szerintem te el sem tudod képzelni, hogy mennyire rémisztő, amikor a lányod telefonja az írja ki, hogy nem elérhető! - olyan arcot vágott, amiről ezidáig nem is hittem, hogy létezik. Mintha már a düh csalt volna könnyeket az arcára. Leírhatatlanul csalódott bennem, és nem úgy tűnt, mint aki fel tudja dolgozni. De nem várta meg a bocsánatkérésemet, egyből elment a szobájába.
Én is úgy cselekedtem, mint ő, bevonultam a helyemre, mint egy engedelmes kutya, nem kis bűntudattal, mindazokért, amiket a fejemhez vágott. Ledobtam magam az íróasztal székembe, és elkezdtem böngészni a barátaim leveleit:
Csenge: Szia! Az öcsém kórházba került! El sem hiszem...egyik este találtunk rajta egy fekete pöttyöt, majd reggelre sokkal több lett. Nincs rosszul meg semmi, és az orvosok szerint is jobban lesz... De annyira aggódom, nem tudnál átjönni, jól esne egy kis vigasz?...
Tibi: Helló! Hallod, a Csengusz öccse elkapta a vírust... Nagyon durva, voltam bent nála a kórházban, és borzasztóan fest. Tiszta fekete mindenütt. Szerintem neked is el kéne jönnöd, nagy szükségük lehet rád. Elvégre te vagy a Csengi legjobb barátnője. De ha már tudtad akkor sry. :)
Ezek, és még pár ilyen üzenet fogadott, amikor beléptem a fiókomba, a barátaim, ismerőseim és még azok is, akiket nem ismerek, mind a vírusról számoltak be. Arról, hogy ki kapta el, hogy van és hogy mit kell tennünk. Egyszerűen megrémültem, mert tegnap mikor utoljára tv közelben voltam 18 szerencsétlen áldozatról beszélhettünk, mostanra pedig...még belegondolni is szörnyű, hogy mennyien lehetnek. Három másodperc alatt elkapták...
Úgy gondoltam, hogy ismét tájékozódok a világ híreiről, és azonnal bekapcsoltam a televíziót, ám az adások helyett, csak egy újabb közlemény volt olvasható.
Tisztelt Nézőink!
A csatorna jelenleg üzemen kívül van, és amíg nem rendeződnek a viszonyok, ez lesz olvasható. Kérjük vegyék komolyan a figyelmeztetést, és az itt leírtakat tartsák be, a saját érdekükben! Nagyon köszönjük!
- Ha az ön környezetében tartózkodik fertőzött beteg kerülje el, tartsa magát távol tőle!
- Amennyiben maga is fertőzött keresse fel a legközelebbi kórházat, az odajutásig pedig mások épségének megóvása érdekében húzzon maszkot!
- Ha még tünetmentes azonnal keressen egy boltot, és vásárolja be a legszükségesebb élelmiszereket/kellékeket, amik lehetővé teszik, a huzamosabb ideig történő bezártságot.
- Ezután kérjük zárkózzon be a lakásába, a környezettől elzártan!
- Senkit ne engedjen be, csak olyat, akiről meg van bizonyosodva, hogy egészséges!
Ekkor döbbentem le, hogy egy éjszaka mennyire hosszú időnek számít ilyenkor. Úgy éreztem, mintha évekre tűntem volna el, és mikor visszatértem már csak egy apokalipszis utáni világgal szembesültem. Fölkaptam a táskám, és azonnal indultam volna Csengéhez, ha anya nem állít meg:
- Megint hova akarsz eltűnni!? - a lépcsőn állt, és még mindig mérgesen kiabált utánam.
Megint az a néma feszült csönd.
Először nem feleltem, de szó nélkül sem slisszolhattam ki az ajtón. Az anyámat ismerve, többet biztosan nem jöhettem volna vissza.
- Csengének szüksége van rám. Márk, tudod az öccse...kórházban van és nagyon aggódnak - idegesen toporzékoltam, mint egy türelmetlen ovis, aki egy fél percet sem tud várni, mert rettentően sürgős dolga van.
- És mi történt szegénnyel? Beleset érte? - az iróniát, ami minden mondatát átitatta, szinte tapintani lehetett, mint ahogy azt is, hogy sejtette az igazságot - Tudom, hogy nem csak leesett a lépcsőn... De ez csak az egyik ok, a másik pedig...Petinek nagyobb szüksége van rád...Telefonált az anyja!
A táska, amit eddig erősen markoltam, most mintha önálló életbe kezdett volna, kiszabadította magát az öklömből és a földre puffant. Kis ideig én is úgy éreztem, hogy követem, ám jobbnak láttam józannak maradni. Szédültem, forgott velem az előszoba, és úgy éreztem, hogy ez nem történik meg...Ez azonban nem álom volt, hanem kegyetlen való.
- Miért, mi történt vele!? - a kérdésem maga nem is kérdés volt. Tisztám emlékeztem a tegnap estére, és pontosan tudtam, hogy ha kórházban van, akkor az miért lehet, ám hallanom kellett más szájából is, mielőtt még végleg összeesek.
- A teste tele van fekete foltokkal - anya sírva fakadt, nem bírta tovább tartani magát.
Az én könnyeim már patakokban hullottak a földre, és itt-ott kisebb tócsákba tömörültek. Az, hogy anya megölelt, nem tudott megvigasztalni, olyan volt, mint halottnak a csók.
- Anya, én nem akarok meghalni, én nem akarok...meghalni, és Petit sem akarom elveszíteni! - zokogva üvöltöztem, torkom szakadtából, nem törődve mások véleményével. De ez semmit nem enyhített azon, amit igazából éreztem.
- Gyere, menjünk a kórházba, nem engedem, hogy beteg legyél! És emlékezz mit mondtam, senki sem fog belehalni, ezt mindig tartsd szem előtt!
A fehér épület, amit eddig annyiszor meglátogattam, eddig semmi jelentőséggel nem bírt. Néha talán fülfájást, köhögést, vagy hányingert, esetleg pár kellemetlen vizsgálatot jelentett. De most halált, szenvedést és kínokat. Szinte hallottam, ahogy a betegek ordítanak, bömbölnek vagy fájdalmukban feljajdulnak. A kórház élt, és együtt rezonált a betegeivel, velük vált egyre romosabb, félelmetesebb és szomorúbb állapotba. Nem bírtam még a lábamat sem betenni. A legbiztosabb védelmet a vírussal szemben pedig néhány maszk jelentette.
- Peti itt van? - hátrafordultam, hogy lássam anya arcát, amint bólint. Szükségem volt a megerősítésre, hogy nyomós okom legyen bemenni.
A futótűz sebességével kerestem őt, miközben ordibáltam, sikítoztam és a nevét ismételgettem. ,,Peti, Peti!" De nem én voltam az egyetlen kétségbeesett hozzátartozó. Több százan sírtak odakinn a várókban. Az én nyomorom mindenkit hidegen hagyott, és ez még jobban fájt. Senki nem akart segíteni. A legtöbben oda sem néztek.
Végül egy nővér mellém lépett, és azt mondta tudja, hogy hol van a barátom.
- Nyugi, Peti már beszélt nekem rólad, azt mondta feltétlenül szeretne találkozni veled, hogy lássa, hogy jól vagy! - a fiatal, szőke ápolónő hihetetlenül kedves volt és segítőkész, ez pedig némi reményt ébresztett bennem.
A fájdalmam picit enyhült, és láttam, hogy a szerelmem jó kezekben van.
- Hogy van? De kérem, mondja meg az igazat!
- Kisasszony, a barátja erős férfi, de ebből a vírusból még senki sem gyógyult meg... El lehet így élni egy-két hétig, talán hónapig, jó esetben évig, de amint az egész testét ellepik a fekete pöttyök...
- Nem! Nem, nem, nem és nem! Hogy mondhatja ezt? Hogyan? A gyógyításra esküdött, önnek a végsőkig küzdenie kell az emberi életekért, nem hagyhatja meghalni!
Többször álmodtam azt, hogy meghal az anyukám. Mikor felébredtem sírtam és a szememet könny áztatta. Még órákig nem tudtam visszaaludni, és azt hittem ennél borzalmasabbat sosem fogok érezni. Ez a fájdalom netovábbja, amit überelni lehetetlen. Azonban ez a helyzet, százszor felülmúlja azt. Ez a valóság, az élet, és most itt vagyok, a reggel pedig nem repül ide megváltásnak. És nem csak kétségbeesés ez, hanem egyben düh is, olyan düh, amiről nem lehet megmondani, hogy mire irányul vagy, hogy miért van, de itt ül valahol a testemben, és legszívesebben kitépném a szívem, hogy csillapítsam a fájdalmat véglegesen megszüntetve a szenvedést.
- Kérem, nyugodjon meg! A betegeknek nagyon fontos a pozitív hozzáállás, és amíg nem csillapodik le, nem engedhetem be - az a kedvesség, ami annyira tetszett, egy csapásra kiveszett belőle, és mintha minden empátia is elhagyta volna - Mellesleg nem kell ennyire tragikusan felfogni a helyzetet, mert minden betegségnek vannak túlélői. Az ön Petije miért ne lehetne az, nem igaz? Csak pozitívan! - rám kacsintott, majd gyorsan elrohant.
Végül bólintottam, és úgy döntöttem erőt veszek magamon: Bemegyek a szerelmemhez, lelket öntök belé. Ám szörnyen illúzióromboló volt ez a szerelés, amit rám aggattak, és mint kiderült ezért ment el... De nem érdekelt a sárga, űrhajós szkafanader, ami hájas űrutazó külsőt kölcsönzött nekem. Peti érdekelt, a hülye, akit annyiszor röhögtem ki, sokszor hurrogtam le, és néha megöleltem, megcsókoltam, de ami a legfontosabb mindig és végérvényesen szerettem, sőt még most is szeretem. Az életemhez mentem be, akiért teljesen elfelejtettem, hogy hol hagytam anyát, aki valószínűleg engem keres még most is. Csak ő érdekelt, a gyógyulása, még akkor is, ha ez esélytelennek bizonyult.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése