Rosier 2.

Mikor kiértem az utca forgatagába, csak akkor tudatosult bennem, hogy mára beszéltem meg anyával a vásárlást. Reggel, indulás előtt még azt is hozzátettem, hogy persze, rettentően fogok sietni, hogy mihamarabb végezhessünk. Ehelyett... a közbejött incidens több, mint fél órát elvett tőlem. Az eső már óriási cseppekben szakadt a nyakunkba, én meg próbáltam megszaporázni a lépteimet, hogy gyorsan elérjem a parkoló kocsinkat. Anya feje inkább hasonlított egy méregtől felfújódott paradicsomra, mint egy természetes arcra. Még beülni is féltem mellé, mert ilyen esetekben rendes fejmosással szokott jutalmazni. Épp szólni akart, mikor én hirtelen félbeszakítottam:

- Új tanár érkezett a suliba...és mikor el akartam jönni nem engedett el, mert tovább tartotta az órát, mert...próbált megismerni minket - a rizsám elég összeszedetlennek és sántítónak hangozhatott, de vigasztalt a tudat, hogy legalább megpróbáltam. 

- Aha... szóval úgy értem nem te csacsogtál fél órával többet a csajokkal, hanem az egész a tanár hibája!? 

- Úgy van - feleltem, majd pedig kihúztam magam az ülésben, mivel roppant elégedett voltam magammal. Sikerült a teljes felelősséget másra hárítanom. 

Reméltem, hogy ezt a témát teljesen ki is merítettük, és lezártnak tekinthetjük, de anya nem érte be ennyivel. 

- Értem. Akkor holnap első dolgom lesz, hogy beszélek ezzel a... tanárral, hogy nem tarthatja tovább az órát, mint a csöngetés. 

- Nem szükséges... Már mi is megbeszéltük vele, ő pedig azt mondta, hogy ez kivételes alkalom volt. - azzal az ablak felé fordultam, így jelezve, hogy erről ennyit.  

Ahogy kitekintettem a nyüzsgő tömegre, az emberek között Rosier-t véltem felfedezni, aki egy nála jóval fiatalabb hölggyel beszélgetett, majd megölelte. Eltűnődtem azon, hogy a tanár úr, már legalább negyven éves, a haja pedig még mindig tejföl szőke, ráadásul az arcát egyetlen ránc sem csúfítja. Furcsa mód fiatalos volt a megjelenése. Tipikus vámpír - gondoltam, majd gyorsan elfordultam a másik irányba, nehogy észre vegyen. 

Ahhoz képest, hogy mennyire utálok vásárolni, majd szatyrokat cipelni, egész gyorsan elrepült a délután. Bár volt, ami végig lekötötte az agyamat... 

  

Hazafelé megkértem anyát, hogy kiszállhassak kocsiból, mert még találkozni akartam a csajokkal, meg egy fontos dossziét is a suliban hagytam.

Már épp a gimi lépcsőjén caplattam felfelé, amikor furcsa hangokat hallottam. Először csodálkoztam is, hogy még nyitva vannak a kapuk, mert már sötét volt, ráadásul ilyen tájban már rég ki szokott ,,halni" ez a hely.

  Rémisztő sóhajok hallatszottak a második emeleti folyosóról, és bár a mi termünk az elsőn volt, a kíváncsiságtól meg az agybajtól vezérelve meg kellett néznem mi folyik ott. Azonban nem kellett fölmennem, mert a hangok gazdája magától is levándorolt - vagy legalábbis úgy gondoltam, hogy a hangok tőle származnak. - Rosier jelent meg előttem, majd széles mosolyra húzta a száját.

- Túlóra, tanár úr? - köszöntem rá, és épp kezdtem megnyugodni, hogy csak ő az, mert az igazat megvallva nem tudtam, hogy mire számítsak.

- Úgy is lehet mondani - az előbbi mosolya groteszké és félelmetessé változott, majd pedig a háta mögül, a lépcsőről, egy középkorú nő holtteste gurult le.

Az útját vér mocskolta, és az egész lépcsőn végigfolyt. A szagtól hányingerem lett,  és menekülni akartam mielőtt én is így végzem, ám a tekintetem nem tudott leszakadni a nőről, akit később felismertem : Az igazgatónő volt...

- Megölte...megölte az igazgatót! - a légzésem felgyorsult és hisztérikus sírásban törtem ki. Ordítoztam, forgolódtam, zokogtam, majd a földre rogytam. 

Szó szerinti sokk söpört végig rajtam, amely nem hagyta, hogy én irányítsam a testem. Az ésszerű menekülés helyett csak fetrengtem a földön, és üvöltöztem Rosierrel. Válogatatlannál válogatatlanabb szavakat vágtam a fejéhez... Ő pedig meglepően nyugodt volt.

- Ugyan már Lucinda...Sosem kapott még igazgatóit? Most már biztosan nem fog - azzal elnevette magát - De kérem, álljon már föl! Most egyek meg egy földön fekvőt? Abban meg mi izgalom lenne, nem igaz? 

- Hagyjon, kérem...Nem beszélek róla senkinek. 

Nem felelt, csak közelebb jött hozzám, éppen annyira, hogy újra pánikba essek. Lehajolt, majd felemelt. Pár percig a tekintetünk birokra ment egymással, az előbbi könyörgő nézésem dühössé és keménnyé változott. 

- Rosier, ha meg kell halnom, nem fogom könnyen adni az életemet. A vérem minden cseppje az enyém, és azért küzdeni is fogok a végsőkig! - hangom a mondandóm közben háromszor is elcsuklott, ami azért a rejtett félelmet tükrözte. 

- Pompás az illatod, fenséges, mámorító és szédítő - a hajamat szimatolta, az ujjait pedig a nyakam körül húzogatta föl, s le - nyugodtan küzdhetsz, de ne feledd, akár most is ketté törhetnélek, mint egy ropit. 

- Nem mondtam, hogy tegezhet! - azzal sértődötten az arcába köptem.

Ő csak letörölte, majd gyorsan reagált:

- Azt gondoltam, ha már kétszer is ilyen közeli kapcsolatba kerültünk, igazán ildomos a tegeződés. Bár ha te máshogy gondolod azt teljesen megértem, de ne haragudj, én evés előtt szeretek közeli kapcsolatba kerülni a vacsival.

Úgy vonaglottam a kezei között, mint egy makacs kígyó, aki minden áron bele akarja valakibe mártani a szemfogait, ám a ragadozó jelenleg nem én voltam...Rugdostam, csapkodtam, de mindhiába. Ezzel csak azt sikerült elérnem, hogy jó kedvre derítettem. 

- Na ide figyelj tücsök, kár lenne most minden csepp véredet kiszívnom, no meg már nem is vagyok éhes... Ha tudtam volna, hogy jössz, biztosan megvárlak, és nem pocsékolom az időmet arra az öreg kurvára. Üzletet ajánlok! Te leszel az én személyi kajám, bár nevezhetjük ahogy akarod. Ez annyit takar, hogy ha éhes vagyok, te ugrasz és kiszolgálsz. Én pedig cserébe megvédelek, többet semmi baj nem érhet. A vámpírok foggal - körömmel óvják a beavatottjaikat. Azt pedig ne is említsük, hogy ötös leszel angolból. 

- Szóval Rosier, azt akarod, hogy legyek a beavatottad, ami burkoltam kaját jelent, mindazért, hogy megvédj attól, ami eddig sem fenyegetett!? Ki van zárva, de kössz! Most pedig engedj el! - újabb szabaduló hadműveletbe kezdtem, hadd nem mondjam, hogy ismét sikertelenül...

- Nem - nem! Azt hiszem félre értelmeztük egymást. Ez nem kérés volt, vagy olyan amire adhatsz nemleges választ. Csak úgy mellékesen pedig, szerinted ezek után semmiféle veszély nem fenyeget majd...? Azt hittem ez a cucc, meg frizura egy kicsit kevésbé naiv lányt takar, bár azért így is jó leszel! 

Óvatosan letett a földre, aminek már éppen itt volt az ideje. mert a szorítása egyre kellemetlenebbé és fájdalmasabbá vált a számomra. Valójában igaza volt, és ezt volt a legnehezebb elviselnem. Ha nem mondok igent, megöl, ez száz, így minden, amit felelhetek a ,,nagylelkű" ajánlatára, az egy bólintás. 

Ő is bólintott, majd végignézte, ahogy sietősen távozok, még mindig remegő térdekkel. Biztosan elégedett volt magával, hogy sikerült elérnie, amit akart. Nekem pedig örülnöm kéne annak, hogy élve megúsztam, de mégis az aggaszt, hogy egy vámpír állandó kaja forrása lettem...