Kutya...Igen, vagy nem?

Felelősséggel jár...Igen, ez az, amit miden kutyatartással foglalkozó blogon az elsők között említenek, ám, hogy mégis mi a jó szart foglal ez magába, az rejtély mindaddig, míg a kis poronty meg nem érkezik. A cikkben leírtakat annak tudatában olvassátok, hogy nekem egy máltai selyemszőrű, 2.6 kg-os kutyám van...:D

Korántsem annyira könnyű feladat ez, mint ahogy tűnik, és nem, tapasztalat, tanulás, illetve gyakorlás nélkül nem lesz nevelt/jó kutyánk!
Tehát nulla tapasztalattal ne nagyon vágjunk bele, illetve kérjük szakértő tanácsát. Kókusz, a már említett kiskutyám bemutatásával kezdeném. A legmegfelelőbb szó a jellemzésére a vadállat, merthogy tényleg az. Antiszoc, szófogadatlan, szeparációs szorongása van, ami bepisilést, bekakilást takar, embergyűlölő, főként a férfiakat utálja, és a pici gyerekeket, ráadásul a nap 90%-a az ugató koncertjeivel telik...
Nos, mikor kutyát választottam, első dolgom az volt, hogy megnéztem a fajta jellemzőit. Még egy könyvet is megvettem, melyben oldalakon keresztül taglalták, hogy milyen csöndes, szinte SOSEM ugat, (bár rájöttem ez a ,,szinte" ugyan olyan átverés, mint a dezodor, vagy a hajfesték reklámokban) barátságos és gyerekszerető. Ezek közül egyetlen tulajdonság sem illik rá. -.-" Pont azok, amik miatt erre a fajtára esett a választásom. De sebaj...hát majd megnevelem...stb. Na ebből semmi nem jött össze, és nem a próbálkozások hiánya miatt, csupán a totális analfabétaságomból kifolyólag. Jelenleg, egy édi-bédi, kibaszottul aranyos és bújós szörnyeteg gazdája vagyok, akit a káosz apró hercegnőjének is nevezünk...:D És ha ő a hercegnő, akkor természetesen ki a csicskája? Hát iggen...én. Nekem tul. képpen nem is kutyám van, hanem egy falkavezérem, aki ott liheg a nyakamban (mint utólag kiderült nem a szeretet miatt, hanem mert a vezér ellenőrzi a beosztottjait...) Fail, és erre tényleg ennyit lehet mondani.
Jelenleg eljutottunk arra a szintre, hogy kutyapszichológus jár hozzánk több tízezerért, mert a mi tündéri kisbabánk fenevaddá változott. Röhej. Újabban pedig reggel és este is sétálnom kell vinni, (a terapeutánk tanácsára) hogy kellően le legyen mozgatva, mert csak így tud fejlődni. Első pár hétben anyáztam, csapdostam, smink nélkül, csapzottan jártam vele reggelente az utcákat, ezzel kísértve a ,,szemeteket," akik mertek aludni, amíg én szenvedtem. És most nyár van, de jön még tél is. :C Na ez az, amit én NEM vállaltam a kutyavásárlásnál. Nekem mindenki úgy adta elő, hogy lesz egy cunki kis szoba kutyim, akit kiengedek az udvarra, lesz kaki-pisi és le van tudva a gond. Ehelyett...jött minden, ami nem fehér embernek való. Jól kibasztam magammal, mert egy dundi családtag helyett, egy szeretni való (mert itthon nagyon cukker *-*) kis gyilkost kaptam, akitől már megválni sem tudok, de gond annyi vele mint a tenger...
Leírhatatlan, hogy mennyire elviselhetetlen, hogy még hétvégeken is fel kell kelnem nyolc előtt, még mielőtt meleg lenne, hogy kutyi mehessen sétálni. Imádom, ő az én Petító- Da Vinchi -Karaj -Disznaj - Kolbász -Deg - Degláj - Hurkl-öm, (az összes becenevén :D) és semmi pénzért nem válnék meg tőle, de TÉNY, hogy mióta itt van az élet tőle függ, és sokkal nehezebb lett!

Szóval minden leendő és gondolkodó kutyatulajdonosnak melegen ajánlom, hogy tízszer-hússzor gondolja át a döntést, a vásárlás előtt, ezeknek a tudatában! Mert nem könnyű, és tapasztalat nélkül könnyen ilyenné nevelhető a kiskutya.