Fekete 2.

Óvatosan nyomtam le a kórterem kilincsét, és mikor már résnyire nyitva volt az ajtó, valami arra késztetett, hogy ne menjek be. Ha nevet kéne adnom ennek az érzés, úgy hívnám, hogy félelem. Félelem a csalódástól, a szomorúságtól és a kétségbeeséstől. Nem tudhattam, hogy mennyire szörnyű látvány vár engem odabent. Nem akartam Petit így látni...betegen és gyengén. Azonban erőt vettem magamon, és gyorsan beléptem.

- Szia Jenni! Csodálatosan festesz abban a...cuccban! - nevetett, de úgy, mint aki fel sem fogja, hogy mennyire beteg.

- Szia kicsim! Hogy vagy? 

Nem is feküdt, hanem ült az ágyban, és közben a telefonját nyomkodta. Képes volt kinevetni a védőfelszerelés miatt, ami máskor súlyos következményeket vont volna maga után, de most inkább csak örültem neki, hogy van ereje hozzá. Valójában jól nézett ki, mint máskor...csak tarkábban. A betegségnek nyoma sem volt rajta, és az, amivel eddig riogattak elképzelhetetlennek tűnt a számomra. Egy ilyen eleven, élő és pimasz fiú nem halhat meg, ő már az enyém, és amire én egyszer rátettem a kezem, azt többé nem engedem el!
De mégis olyan furcsa volt. Most teljesen egészségesnek tűnt, de attól tartottam, hogy ez csak a vihar előtti csend...

- Jól, nézz rám! Semmi bajom...csak anyám lihegte túl, hogy kórházba kell jönnöm. Szerinte életveszélyes lett volna otthon maradni, de én mondtam, hogy vegyünk egy sima bőrfehérítő krémet! - úgy beszélt, mint egy szerencsétlen marha a horrorfilmekben, aki nemsokára meghal a hülyesége miatt. Úgy tűnt, hogy a legnagyobb probléma az agyában keresendő...

- Egyáltalán nem aggódsz!? Úgy jöttem be ide, hogy majd biztosan lelket kell öntenem beléd, de te...Inkább neked kéne belém! Én sokkal rémültebb vagyok, mint ahogy hiszed. És tudod, hogy mi a helyzet? Félek, hogy meghalsz! Szeretlek, és ha nem vagy képes küzdeni magadért, értünk, értem, akkor nem fogom végignézni a szenvedésed. Segíteni akarok, de ha egy ekkora barom leszel, nem fogsz érdekelni. Legalább picit értékeld, hogy itt vagyok... De mindegy, ha szerinted semmi bajod, akkor fölöslegesen jöttem be hozzád. El sem hiszed, hogy hogy mentem el otthonról. Zokogtam, szédültem, bőgtem és rettegtem. Nem magam miatt, hanem miattad... Ráadásul jó esélyem van nekem is a betegségre, Neked köszönhetően. Én mondtam tegnap, hogy valami nem stimmel, de nem...te jobban tudtad! Tehát kérlek, egy picit légy együttérzőbb, mert ha belehalsz, az már nemcsak a te gondod. Ha hiszed, ha nem, vannak akik szeretnek! - ordibáltam vele...azt akartam, hogy felfogja a dolog súlyát. Dühömben ismét sírva fakadtam, a kezemet ökölbe szorítottam, mert már nem bírtam visszafogni az indulataimat...

- Huhh... El sem hiszed, hogy mennyire imádlak! És valószínűleg azt sem, hogy mennyit jelent valójából az ittléted. Nem kell elmondanod...pontosan tudom magam is, hogy meg fogok halni. De nem akartalak megrémíteni, és azt sem akarom hogy végigasszisztáld a szenvedésemet. Jobban szeretlek, minthogy erre kényszerítselek. Az pedig, ami kettőnk között történt remélem, hogy nem fertőzött meg, de hidd el, semmit sem sajnálok annyira az életemben, mint azt! Hozzád sem érnék, ha tudnám, hogy ezzel mekkora bajt zúdítok a nyakadba. Én nem akarok róla tudomást venni, és úgy érzem ez az egyetlen módja a túlélésnek. Csak így bírom elviselni a gondolatot, azt akarom, hogy mindenki emlékeiben úgy maradjak meg, mint az életemben. Hogy ha visszaemlékszel azt a Petit lásd, akibe beleszerettél, akiért itt aggódsz. Csak azt akarom, hogy tudd, te vagy a legnagyobb ajándék, amit valaha kaptam, ha meghalok, kérlek ne légy szomorú! Mert én nem akarom...

Már fulladoztam, sírtam és küzdöttem a könnyeimmel. Egész testemben remegtem. A fájdalom leírhatatlan érzése rám tört, és úgy tűnt, teljesen legyőzött. Ha a kétségbeesés tenger lett volna, én már ott úszkálnék az alján, mert belefulladtam volna. Senkinek, még az ellenségemnek sem kívántam volna ilyet. 

- Ne mondj ilyet! Igen, ijedt voltam, de most már rettegek! Nem kell erősnek és keménynek mutatnod magad, és nem érdekel, hogy milyen beteg vagy! Még erővel sem mozdíthatnak el mellőled, végig itt leszek, mert nem akarom, hogy egyedül légy! Szeretsz, nem igaz? Akkor meg nem küldesz el! 

- Rendben... - halkan felelt, de azért még megismételte a mondatot - Rendben Jenni! 

Egész közel voltam már az ágyhoz, ahol feküdt, és kinyújtottam a kezem felé, ő pedig megfogta. Pár percig így néztünk egymás szemébe, amikor az ajtón kopogtattak. Háttal álltam az üvegnek, így teljesen váratlanul ért a hang. 

- Anyukád az - Peti meredten nézett a hátam mögé, mintha farkasszemet nézne vele. 

Én pedig idegesen, hogy megfeledkeztem róla, kirohantam a kórteremből.

- Van fogalmad róla, hogy mióta bolygongok itt, mint egy hülye? El nem tudtam képzelni, hogy hova tűntél...De mindegy, megértem, hogy sietni akartál! Peti hogy van? 

- Ne haragudj anya, csak nagyon aggódtam...Peti jól van... még! Az orvos nem volt túl bizakodó, emellett pedig attól is félek, hogy én is elkaptam... Segíts kérlek, nem halhat meg! -az előző könnyeim még fel sem száradtak, de már jött az újabb adag. Egyszerűen nem bírtam tartani magam, már nem volt erőm hozzá.