Vigyázzatok a kutyáitokra!

A sok novella után újra egy cikkel érkeztem, ami sajnálatos módon engem is érint. Akik olvasták a kutyatartás elleni kampányomat, (:D) azok tudják, hogy nekem is van egy kutyám, Kókusz. Most szintén egy ő ihlette bejegyzés következik.

Tegnap a barátnőmmel - akinek ugyanolyan kutyája van, mint nekem - együtt sétáltattunk. Már körülbelül fél órája úton voltunk, amikor a Kóki elment pisilni egy füvesebb részre. Három méteres, flexi pórázt használok, anélkül SOHA sem engedtem még el, mert neveletlen, féltem, és hiába kicsi, de úgy érzem, hogy így mások is biztonságban vannak tőle. Arról nem beszélve, hogy a póráz használatára a törvény is kötelez. Na, szóval a kiskutyám épp pisilt, fél méterre tőlünk, amikor az egyik ház kapuja mögül egy rottweiler rontott elő. Annyira gyorsan történtek az események, hogy nem tudtam kapcsolni, és mielőtt kézbe kaphattam volna, a kutya bekapta a fejét és egy jókorát beleharapott... Később sikerült fölvennem, de az ingerült dög, (sajnálom, de a történtek után más kifejezést nem találok helytállónak) rám ugrott, hogy elérje a kiskutyámat, én pedig, aki nem vagyok egy magasság, nem bírtam följebb emelni, hogy ne érhesse el. Elkapta a lábát, és éreztem, hogy mindjárt kitépi a kezemből. Hátrafelé próbáltam elrúgni, de egyszerűen nem tudtam.

Fekete 2.

Óvatosan nyomtam le a kórterem kilincsét, és mikor már résnyire nyitva volt az ajtó, valami arra késztetett, hogy ne menjek be. Ha nevet kéne adnom ennek az érzés, úgy hívnám, hogy félelem. Félelem a csalódástól, a szomorúságtól és a kétségbeeséstől. Nem tudhattam, hogy mennyire szörnyű látvány vár engem odabent. Nem akartam Petit így látni...betegen és gyengén. Azonban erőt vettem magamon, és gyorsan beléptem.

- Szia Jenni! Csodálatosan festesz abban a...cuccban! - nevetett, de úgy, mint aki fel sem fogja, hogy mennyire beteg.

- Szia kicsim! Hogy vagy? 

Nem is feküdt, hanem ült az ágyban, és közben a telefonját nyomkodta. Képes volt kinevetni a védőfelszerelés miatt, ami máskor súlyos következményeket vont volna maga után, de most inkább csak örültem neki, hogy van ereje hozzá. Valójában jól nézett ki, mint máskor...csak tarkábban. A betegségnek nyoma sem volt rajta, és az, amivel eddig riogattak elképzelhetetlennek tűnt a számomra. Egy ilyen eleven, élő és pimasz fiú nem halhat meg, ő már az enyém, és amire én egyszer rátettem a kezem, azt többé nem engedem el!
De mégis olyan furcsa volt. Most teljesen egészségesnek tűnt, de attól tartottam, hogy ez csak a vihar előtti csend...

Groteszkéria felsőfokon

Konichiwa Emberek! ^^

Volt már olyan napotok, hogy mindent sötéten láttatok? Az élet értelmetlenné vált és csak rossz gondolataitok voltak? Úgy gondolom, hogy mindenki érzett már így, valaki többször, valaki meg kevésbé... Én a többször csapatot erősítem, és sajnos elég változékony személyiség vagyok, főleg akkor, amikor három, tragikus tengeralattjárós filmet nézek egy nap. :D Majd írok róla kritikát ha szeretnétek.

Szóval az ilyen napokon csak úgy bevackolom magam a takaró alá, ezerrel hallgatom a kedvenc Marilyn Manson számait, és groteszk, melankolikus képeket nézegetek. Ölembe veszem a kis laptopom és elmélkedek (ma például a Fekete novella második fejezetén. ;)) Hoztam pár képet, amik tökéletesen hozzáadnak a hangulatomhoz. :)

A képnézegetéshez pedig itt egy kis zene az egyik kedvenc előadómtól, nem sokan hallgatják, de én imádom a Beautiful Death-t, úgyhogy jó hallgatást:

Fekete 1.

Épp a tv-t néztem és két pofára zabáltam a popcornt, amikor először hallottam a vírusról. Ekkor még csupán négy halálos áldozatot követelt, a fertőzöttek száma pedig szintén elenyésző volt. Annyira új betegségnek számított, és annyira nem vették komolyan, hogy még nevet sem adtak neki. Pár percig meredten bambultam a képernyőre, majd unottan csatornát váltottam.

- Hallottál az új őrületről? - anya lépett be a szobába, kezében egy virággal, amit az ablakpárkányra helyezett.

- Pont most volt róla szó egy műsorban...már ha a betegségre gondolsz. De ez hogy jutott eszedbe?

- A virágosnál mindenki erről beszélt, na meg arról, hogy ebből világra szóló járvány lesz és mind meghalunk... Próbáltam nem odafigyelni, de ezek másról sem tudtak beszélni. Azt hiszem agyukra ment a média.

- Igen, biztosan - azzal felhangosítottam a műsort, hogy jobban halljam az egyik kedvenc sorozatomat.

A kép hirtelen elsötétült, majd egy fehér felirat jelent meg rajta.:

Szolgálati közlemény!

Az új, eddig ismeretlen vírus fertőzötteinek száma az utóbbi pár órában megsokszorozódott. Tudomásunk szerint a kórházakban jelenleg 18 beteget kezelnek. Ezek közül mind a 18-uk testén találhatóak kisebb-nagyobb, szabálytalan alakú, fekete pöttyök. Mindeddig nem sikerült sok mindent megtudnunk a betegségről, az egyetlen, amit biztos tünetnek vehetünk, a fekete pöttyök. Amennyiben ilyet tapasztal magán, kérjük azonnal keressen fel egy kórházat, vagy konzultáljon a házi orvosával! Segítse a munkánkat, hogy mihamarabb megfékezhessük ezt a járványt! Köszönjük!

Rosier 2.

Mikor kiértem az utca forgatagába, csak akkor tudatosult bennem, hogy mára beszéltem meg anyával a vásárlást. Reggel, indulás előtt még azt is hozzátettem, hogy persze, rettentően fogok sietni, hogy mihamarabb végezhessünk. Ehelyett... a közbejött incidens több, mint fél órát elvett tőlem. Az eső már óriási cseppekben szakadt a nyakunkba, én meg próbáltam megszaporázni a lépteimet, hogy gyorsan elérjem a parkoló kocsinkat. Anya feje inkább hasonlított egy méregtől felfújódott paradicsomra, mint egy természetes arcra. Még beülni is féltem mellé, mert ilyen esetekben rendes fejmosással szokott jutalmazni. Épp szólni akart, mikor én hirtelen félbeszakítottam:

- Új tanár érkezett a suliba...és mikor el akartam jönni nem engedett el, mert tovább tartotta az órát, mert...próbált megismerni minket - a rizsám elég összeszedetlennek és sántítónak hangozhatott, de vigasztalt a tudat, hogy legalább megpróbáltam. 

- Aha... szóval úgy értem nem te csacsogtál fél órával többet a csajokkal, hanem az egész a tanár hibája!?